A párkapcsolatok vége

Sok évvel ezelőtt láttam egy filmet, ami ennek a cikknek a megírásában segített nekem. Mint minden, amiről írok ez is régóta érlelődik bennem, de csak most alakult úgy, hogy írni is akartam róla. Érdekes módon pont most jutott eszembe ez a film is. „Jövőre, veled, ugyanitt” ez a címe. Angolul: Same time, next year egy régi, 1978-as alkotás, néha színházban is játszák egyébként. Még Magyarországon is. A sztori tehát elég híres mondhatom.

Röviden, a történet egy fiatal férfi és egy nő kapcsolatáról szól. Mind a ketten házasok, egy konferencián futnak össze véletlenül és együtt töltik az éjszakát. Akkor elhatározzák, hogy minden évben ugyanezen a napon ugyanitt találkoznak és eltöltenek egy napot. Hosszú évek telnek el és ők minden évben találkoznak közben pedig boldog családi életet élnek. Persze ez erkölcstelen hiszen megcsalás. De van egy érdekes pont benne. Ez a fix pont. Bármi is történjen mindig biztosak lehetnek benne, hogy van egy időpont amikor viszontlátják a másikat. Ekkor kibeszélhetik minden bánatukat, fájdalmukat vagy akár a gyerekeik iskolai szereplését is. Mindent. Talán megcsalás, de ez segít külön-külön a házasságuk megtartásában? Nézzük a lényeget:

Amikor egy kapcsolat telítődik vagy zátonyra fut, akkor a két fél egyre inkább vergődik egymás szorításában. Van egy összekötő erő. Alapvetően szeretik egymást és ez folyamatosan húzná össze őket. Van egy taszító erő is, valami ami megnemértés a kettejük kapcsolatában és ez folyamatosan távolságtartásra ösztönöz. Ez a taszító erő nem más, mint az, hogy a két lélek bár úgy érzi együvé tartozik, de mégis különböző fejlettségi vagy inkább úgy mondom érettségi szinten van. Talán csak egyik félnek, talán mindkettőnek szüksége lenne még olyan megtapasztalásokra, amiken át kell mennie, hogy a lelke érett legyen annak a párnak az elfogadására.

Vagy akár a saját élete elfogadására, mert sok esetben probléma az, hogy önmagát sem találja.

Az a baj, hogy amikor két, egyébként összetartozó lélek túl korán találkozik és felismerik egymást, akkor megállnak az úton. Egymásba kapaszkodnak és állnak. Örülnek a biztonságnak, amit megtaláltak a háborgó tengeren. De ez egy álbizonytalanság. Tudják, hogy nem állhatnak meg. A léleknek haladnia kell az úton. Érdekes kapcsolat az ilyen. Se veled, se nélküled így szokták mondani. Váltakoznak a „nem beszélünk” időszakok a „szenvedélyesen szeretlek és te vagy az egyetlenem” időszakokkal. A feszültség elég sokáig fokozódik, ha a szeretet elég nagy a kapcsolatban ahhoz, hogy sokáig ellen tartson, annak a bizonyos széthúzó erőnek. Ilyenkor mindkét félnek külön-külön és a párkapcsolatuk közös jövője szempontjából is az lenne a legjobb, ha egy kis szünetet tartanának, ha a lelkük egy kicsit kiszabadulna a másikéból. Előfordul, hogy a két fél magától nem elég erős ahhoz, hogy ezt megtegye. Pontosabban nem egyszerre erős. Előbb az egyik fél mondja, hogy ne beszéljenek többé. Ettől a másik megijed és hirtelen ragaszkodni kezd, vagyis ezt mutatja. Kedves lesz, erősíti a szeretet és a ragaszkodás kimutatását. Ekkor a kezdeményező fél visszakozik, mert úgy érzi jó lesz mégis, a másik megváltozott. De nem. Valójában ezek a dolgok nagyon sokat ártanak, mert állandósítják a probléma kezelésének hibás mechanizmusát. Az, aki ilyenkor megijed és mégis kéri a másikat, hogy de beszéljenek az valójában nem változott meg! Nem tudott átlépni a fejlődése egy következő szakaszába, hanem megrekedt. Konzerválja ezt az állapotot és ráadásul eltanul egy mintát, amiről azt gondolja, hogy jól alkalmazható a problémára. Ha valami gond van nem kell mást tenni csak pár napig kedvesnek lenni és megint minden rendben lesz. Tipikus „kevés erőforrással söpörjük a szőnyeg alá aztán majd lesz valahogy” megoldás ez. Egy ideig megvannak megint aztán a másik félnél borul fel az egyensúly, azt mondja: elég!. És a hinta kileng újra, majd visszatér. Ez elég sokszor előfordulhat míg végül – általában – valami külső ok szétrobbantja ezt az egészet.

Jön egy új kapcsolat.

És annak az újdonsága elég erőt ad a másiktól való eltávolodáshoz. Ilyenkor jól megfigyelhetők a tipikus jelek. Azok a hibák, amiket ilyenkor a kapcsolatból egy másik irányba kilépő fél elkövet. Az új kapcsolatában túl gyorsan halad. Hamar összeköltöznek, túl hamar túl sokat lesznek együtt. Vagy az akinél probléma volt korábban, hogy kimutassa az érzéseit most eufórikus lesz, esetleg túlzottan ragaszkodó. És természetesen fennáll a veszély, hogy elköveti élete nagy hibáját és belerohan egy rossz házasságba. Az elhagyott fél persze kétségbe esik. Nem érti, hogy mi történik és miért történik. Meglepődik a másik cselekedetein. Esetleg olyan is előfordulhat, hogy egyenesen azt gondolja, nem is ismeri azt akit korábban ismert. Hogy tévedett és rossz az emberismerete, vagy az erkölcsi ítélete és a másik egy romlott alak, aki elárulta őt és a közös kapcsolatukat. De ez nem így van! Persze a felszínen így látszik. Az igaz, hogy az a fél aki kitört egy új kapcsolat segítségével időlegesen valóban megváltozik. Ahogy fentebb leírtam gyorsított ütemben halad, szinte rohan az úton, mert úgy érzi a sok egyhelyben állás elvesztegetett idő és be kell pótolni valahogy. Ez a szindróma viszonylag hamar, néhány hónap alatt elmúlik. Ezután visszaváltozik „normálisra” illetve olyan szellemiségre amilyen korábban volt. Azt leszámítva, hogy tett egy lépést a lelke, megtanult valamit és lehet, hogy kész a következő lépésre. Ennyi idő is elég azonban, hogy a két lélek között a megnemértésből adódóan helyrehozhatatlan károk keletkezzenek egymás irányába. Olyan károk, amik már lehetetlenné teszik azt, hogy a később bekövetkező felismerést, miszerint mégis együtt akarnak élni (hiszen szeretik egymást kezdettől fogva és közben a lelkük is megérett rá) megvalósítsák. Ha az egyik fél időközben belerohant egy házasságba, akkor egyértelmű, hogy mi az akadály. Furcsa helyzet, de azok, akik lelki társat keresnek és ebből kitörve kerülnek rossz házasságba már annál is maradnak. Nem tudják megbántani azt, akivel a rossz házasságot kötötték, mert talán így érzik annak a súlyát, amit a lelki társukkal elkövettek. Tragédia ez a javából, de teljesen hétköznapi, sajnos nagyon sokszor előfordul. És pont ezért megyünk el mellette túl sokszor!

Egy más lehetőség a károkozásra, amikor az új kapcsolat okozta féltékenység zaklatást, veszekedést, haragot szül. Mindkét fél egyre értelmetlenebb és egyre elkeseredettebb küzdelmét a már fellazult, de még mindig összetartó lélek-kohéziós erő alól. Az elhagyott fél elkeseredetten küzd az elhagyatottság ellen és próbálja visszakapni azt, amit valójában nem szabadna visszakapnia. Meg kellene értenie, hogy annak a résznek, aminek vége lett jó, hogy vége lett. Hagynia kell megtörténni a változást a másik lélekben és várni egy új kezdetre. Az, aki kilépett a kapcsolatból pedig az új „szerelme” társaságában megerősödve érzi magát. Ez segít kitartani a hibás döntése mellett. Lehet, hogy már néhány hét után tudja, hogy nem jó az új kapcsolat, de az elhagyott fél őrülete egyre mélyebben taszítja mégis a hamis ragaszkodásba. Aztán bekövetkezhet egy második nagyon súlyos robbanás. A hírek tele vannak szerelemféltésből elkövetett erőszakos cselekményekkel, akár a legsúlyosabbal: halállal is végződő esetekkel. Mindez nagyon szomorú és egyáltalán nem kellene, hogy így alakuljon.

Nézzük mi segíthet ebben a fontos, egyelőre még társadalmi, de később remélhetőleg már csak filozófiaivá szelídülő problémában. Én úgy nevezem a fájdalom vagy a veszteség maximalizálása. Ez nagyon röviden azt jelenti, hogy amikor a két fél úgy érzi, hogy a közös életük zsákutcába jutott és azt a bizonyos egyhelyben toporgást meg akarják szüntetni, akkor eldöntenek egy időpontot. Addig nem találkoznak és nem beszélnek egymással. Szabadon engedik a másikat. Tehet, amit akar, nem kérdeznek semmit. De lesz egy időpont, amikor bármi is történjen, újra beszélni fognak. Akkor átbeszélik az addigi tapasztalatokat, meglátják, hogy tudnak-e az időközben történt változások hatására ismét közeledni egymáshoz. Nehéz ezt az időpontot megmondani, nyílván nagyon függ a két féltől. Talán egy jó közelítés a hat hónap. Ez elég idő az elszakadásra és az új megtapasztalására. De akik nagyon intenzíven együtt voltak azok találhatnak rövidebb időpontot is. Mondjuk 1-2 hónapot. Persze ekkor szinte törvényszerű az, hogy nem fog ennyi idő alatt bekövetkezni a felszabadulás az újra elindulás az úton a megtapasztalás majd az ismételt fogadókészség. De nem baj. Már ez is egy segítség, egy első lépés azon az úton, hogy elengedhessük a másikat. Itt csak az a lényeg, hogy legyen egy fix időpont, amivel maximalizáljuk a veszteséget. Egyik fél sem őrül meg a másik hiányától, mert tudja, hogy legrosszabb esetben sem kell mást tennie, mint kivárni egy időpontot, amikor újra láthatja és újra beszélhetnek. Időközben mindkét félnek lehet új kapcsolata. Ez esetben is szerencsés a várakozás, hiszen a másik nyomasztó közelsége nincs jelen. Nem nyomja hibás döntés felé a még bizonytalan lelket.

Ez a várakozás időszaka. Lásd a korábbi cikket a várakozásokról. Abban a cikkben is leírtam, hogy az életet sokak számára az teszi elviselhetővé, hogy egyik ponttól a másikig várakozva élnek. Olyanok ezek, mint kis kapaszkodók egy billegő függőhídon. Egyik kapaszkodótól a másikig lépegetünk lassan. Ha nincs ez a fix időpont, akkor az elme számára kitolódik a végtelen jövőbe a viszontlátás reménye ami természetesen elviselhetetlen és ez szüli a rossz reakciók sorozatát. Persze ahhoz, hogy a fenti megbeszélés létrejöhessen két nagyon okos, nagyon bátor és egyenrangúan erős félnek kellene egymással kapcsolatban állnia. Ez a legritkább esetben van így. Ez csupán egy idealizált megoldás, de mivel ez egy filozófiai tárgyú írás így nyugodtan gondolkozhatunk ideákban.

A gyakorlati megvalósítás már más kérdés. És persze nem függ egyáltalán egy házasság előtti kapcsolattól. Kifáradt, már nem érthető házastársi kapcsolatokra ugyanígy alkalmazható. Akár az egyik fél el is költözhet, időt és szabadságot adva a másiknak arra, hogy megértse és rájöjjön arra, hogy valójában nem akar nélküle élni. Ha pedig mégis arra jön rá, hogy de igenis nélküle akar élni akkor mindkét fél számára az a jobb, ha ez kiderült és haladnak tovább a saját útjukon.
Nagyon fontos annak a pillanatnak a felismerése, amikor már teher az, hogy a két lélek megállt az úton. Innen még általában hosszú út vezet addig, amíg a valóságban is bekövetkezik a szétrobbanás. Vagy megbeszélés, vagy a fentiek szerinti kapcsolatból való kilépés útján. De még ekkor sem késő alkalmazni azt, hogy időt adunk a másiknak, de főleg saját magunknak arra, hogy néhány hónap után másképpen lássuk az eseményeket! A fix időpont megbeszélése tökéletes mindkét félnek. Az egyiknek reményt ad, hogy bizonyos idő elteltével láthatja újra a másikat. Az a fizikai fájdalom, amit a szeretett személy elvesztése okoz így időben maximalizálódik, jobban elviselhető, jobban menedzselhető idegen szóval kifejezve. A kilépő félnek időt ad, hogy szabad lehessen és fejlődjön. Az idő nagyon fontos. Ki tudja, mi történhet akár csak 6 hónap alatt is? Lehet, hogy az, akit elhagytak és ezáltal zaklató vagy bosszúszomjas lenne közben találkozik valakivel és az egész fájdalom nélkül múlik el. Lehet, hogy az, aki kilépett a kapcsolatból ennyi idő alatt megnyugszik, mert csak egy kis utolsó vadulásra vágyott mielőtt hozzákötné magát valakihez.

A lényeg: ne égessünk fel magunk mögött hidat, mert lehet, hogy egyszer még újra át szeretnénk menni rajta!

Még egy fontos dolog. Ez a cikk arra próbál rámutatni, mi történik akkor, amikor két, a sors szerint összefonódott lélek szenvedései enyhülnek azáltal, hogy helyesen kezelik a történéseket, annak érdekében, hogy együtt lehessenek újra. Ennek fontos része a felismerés. Egyrészt, hogy igen, pont ez történik velük, amit itt leírtam, másrészt pedig az, hogy éppen melyik szakaszban járnak, mit kell tenniük. De van egy ettől eltérő lehetőség is. Ha mindez sosem volt igaz és a kapcsolatból kilépő fél a kilépéskor nem egy rossz házasságba rohan, hanem tényleg az igazit találja meg. Ekkor el kell engedni. Sok boldogságot kívánni neki és elengedni. Ez az egyetlen helyes út.

És végül, szokás szerint, hadd zárjam ezt a cikket is egy idézettel. Egy előadáson hallottam évekkel ezelőtt. Néha úgy vagyok vele, hogy órákat utazom azért, hogy meghallgassak egy előadást, ami órákig tart, de az egészből valójában csak egyetlen mondat az, ami nekem szól és egyetlen mondat az, amiért el kellett mennem olyan messzire. Ez a mondat akkor az én halmazom része lett és ma már úgy gondlom, hogy minden egyes szava kincset ér. Egy kis papírfecnin tartom az íróasztalomon. Azon a fecnin, amire akkor ráírtam az előadás szünetében. Néha elolvasom. Mindig meglepődök, hogy milyen ereje van és mindig tud új mélységet mutatni. Olvassátok el ti is többször. Sok időt hagyjatok szünetként két olvasás között és akkor érthető lesz mire gondolok.

„Milyen egy ideális kapcsolat? Egy pár, akik a kommunikációt használják, hogy elég mennyiségű közös célt, megegyezést, csodálatot és tiszteletet hozzanak létre ahhoz, hogy leküzdhessék az élet akadályait és nehézségeit.”